A mai szülők legnagyobb dillemája: Lelkiismeretességre nevelni a gyereked egy olyan világban ahol ez inkább hátrány mint előny.
Non Untitled
All started with a _________.
He spent days,
He spent nights,
But the closest he could get,
Was just a ……………………
Nothing more, nothing less.
Then he tried another way,
To draw a ---------------- again.
He spent days,
He spent years,
But the closest he could get,
Was just a ==============.
Nothing more, nothing less.
He tried it one last time,
To finally draw a /\/\/\/\/\/\/\/\/\.
He started in the Hadean Eon,
He finished in the Cenozioc Era,
But the closest he could get,
Was just a .
Nothing more, nothing less.
Újra-Újra magyarul! (irj)
zakatol az agy.
Angolom úgyis mindig
csak cserben hagy.
Ott azthiszem hogy a rag tő
s a hímnem pedig nő
akárcsak a kifelejtett szókapcsolatok
befejezetlen sora.
Újra-Újra magyarul?
Az
ember
holtáig
tanul.
I was talking about my feelings (love etc.) when somebody just replied.
"I don't know how to call it but it's not nothing"
Since then I am trying to figure it out what is something if it's not nothing.
hogy írjam le ha szívem úgy sajog
mintha tizenkettő lenne
pedig lassan harminc.
Láttam ahogy a múlt meghasadt,
S elkezdte a jövőt temetni.
Már csak magamnak tudom azt hazudni,
hogy nem vagyok függő.
A többiek régóta tudják,
és előreköszönnek az elvonón.
Úgy töredeznek a gondolataim,
ahogy a feledésre váró mondatok
ropognak az ujjaim alatt.
Kinnt zuhog a bánatos
őszi eső.
Szakadatlan.
Ma már kétszer eláztam
és még minumum
egyszer efogok.
Kinyitom az ablakot
kiengedem a bentrekedt füstöt
halleluja! az Ige teste öltött.
Körbeölel és a
frissen mosott ruhák illatával
rámragad.
Hiába mosakszom naponta
ez nem szentelt víz.
A számból sem tűnik el
a kesernyés aranyédes íz.
Ma abbahagyom
I quit.
Mondogatom szüntelen miközben a pénzt számolom
amit egy kamerára gyűjtök
és alkoholra verek el.
Lelkem.
Rendületlen.
Vezekel.
un | : | wanted memories
Photography.
Capturing the moments. Capturing the time. Capturing the memories.
There are moments I want to remember. Forever if it’s possible. My “forever” which only could be the period of my life. There is no other forever for me. My time is limited.
Why do I feel if I take a photo I can reserve my memories? Do I really believe that the photograph I took once will survive and last till the end of the time?
I have so many questions. Photo’s are the answers. They do not ask. They don’t have questions. They are the “truth”, they are the present. It shows that tiny period of the eternity in which I am actually existing.
For a moment? What is life if not moments next to each other? All has the same length. They are moments. But some feels longer and some feels shorter to me. Even if I know it has to be the same amount of time. How long is a moment exactly?
Life is nothing else just moments. Moments are memories. Can I capture my memories?
For sure I can capture my body, my surrounding, my objects, but I can’t capture my soul. My soul is part of the memories but it is never visible. My soul is the moment itself.
There are moments I do not want to remember.
Those are my unwanted memories.
I smoke so much lately that I feel like I just became a walking ashtray who is sweating smoke.
jegyzetfüzet, nem válik kötetekké.
Fiatalon fogant meg benne a tudat,
ha egyszer felnő, felébreszti a bábokat
de ahogy egyre kinyílt előtte a világ,
majd megmutatta neki búját - baját,
észrevette hogy ő is csak egy báb,
s ébredés helyett nyugdtan aludhatja álmát.
Fáradt voltam és tompa amikor a hosszú éjszaka utáni félmunkanappal a hátam mögött Schipol-nál felszálltam a Vlissingen-be tartó Intercity-re. Szokás szerint felsétáltam a vonat magasabban fekvő részébe és leültem a majdnem üres vagon egyik négy székből álló üllésére. Furcsán megdobbant a szívem és balra pillantva észrevettem, hogy ott egy szép lány ül. Ahogy a vonat elindult az állomásról megcsörrent a lány telefonja, aki magyarul beleszólva vette fel. Valószínűleg egy barátnője hívta és elkezdtek beszélgetni. Ahogy a vonat tovarohant a holland alagutak és mezők egymást váltó monoton mintájában a magyar lány mellettem magáról beszélt. És közben az én érzéseimet mondta.
Úgy éreztem kihallgatom, hisz ő nem tudhatta hogy én értem amit mond, mi több én érzem amit mond hisz bár ő azt hiszi magáról beszél, pontosan a bennem kavargó gondolatokat ecseteli a vonal túlsó oldalán magyarul hallgatónak.
Papírt ragadtam és leírtam pár remegő sorban neki, hogy át kell ülnöm egy másik helyre, mert hallom ő egy éppen Bruxelles-be költözött fiú közelgő látogatásától fél, az érzelmektől fél, mert jól érzi magát magányosan, mégha tudja is, ez nem helyénvaló. Magányosan szomorúnak kéne lenni. Hogy először magunkból, a magányunkból kell kiszeretni ahhoz, hogy utána újra szerethessünk mást.
Megírtam neki hogy én DH Centraal-ig utazom, ott leszállok és ne haragudjon ha egy pillanatra belészerettem. Nem írtam semmi mást magamról, se név, se telefonszám még facebook accountomat sem rajzoltam a lap szélére.
Soha többé nem fogom látni a lányt. Ő talán összejön a sráccal aki éppen Bruxelles-be költözött és egyszer, talán, én is kiszeretek önmagamból. Saját elviselhetetlenül szép magányomból.
Mikor kint bekoszont a meleg
Bent megorulnek az emberek
Tesznek-vesznek s hogy lassek
Izzadtsagot ver ki a halantek.
De ahogy a nap lassan lemegy
Agyba bujnak a kinti s benti szerepek.
Sörösüvegbe hamuzok és miközben a lében oszlik a dohány
észreveszem, hogy a létben a legkisebb öröm a legnagyobb adomány,
az, hogy volt üveg s benne lé - s mindez bennem válik eggyé,
mutassanak nekem mégegy ilyen alávaló alattvalót
akinek az önrombolás jelenti a valót.
Reggel kelek este fekszem mint mások sokan
zenét hallgatok; mellette hallgatok okosan
tokban maradt a vonó, lezárva a piano teteje
az üveg sem átlátszó csak a füst száll fel magasan
az éterben nem marad más csak az elmúlás szaga.
Bűzlik a kezem, bűzlik a szoba
legközelebb lemegyek az utcára, így majd azthihetem, hogy az önrombolásnak nem lesz
nyoma.
Under the clothes
I'm totally naked.
Ha a napoknak címük lenne mint a könyveknek az én borítómon most ez állna
:
A kulcs zárbanlógásának esztétikuma.
Felnőtté nem évek alatt, hanem percek alatt váltam. Azon percek alatt amit a szülői házban töltöttem egyedül, az indulásra várva.
Múlt mely önmagára emlékszik
Szépen lassan elfelejtem önmagam. Minden egyes múltba forduló pillanatot a jelennek áldozok, miközben abban bízom tetteim a jövőben fognak kamatozni. A honnan jöttem és merre tartok kérdőjelek felhőkké válva távolodnak el szemem látómezejéből a tenger okozta párás levegőbe, hogy eggyé váljanak a nyári égbolt rózsaszínbe forduló horizontjával. Rózsaszín köd. Mennyire szép képzetársítások jutnak egy-egy színhez. A rózsaszínhez talán leginkább a szerelem, vagy a be nem teljesülő jövőképek.
De itt nem a jelenről, vagy a jövőröl kell írnom. A múltam a tét. A megélt és elfelejtett pillanatok tömkelege az elképzelt és álmodott de meg nem tett múltbeli ábrándok színes képei. Színes mégha a filmekben a múlt legtöbbször fekete-fehér. Mint minden ez is csak konvenció, a megszokás hatalma, amit be kell tartani, vagy nem, de ha nem akkor vállalni kell a következményeket és a megnemértés lehetőségét. Van hogy magam sem értettem, most sem állíthatom hogy mindig minden tiszta mit miért teszek, de talán e téren fejlődtem. A múltban fejlődtem aminek a jelenben örülök, de mindig-mindig csak a jövőben fogom tudni kamatoztatni. Magyarságomból fakadóan nem mindig tudok tiszta szívvel szembenézni saját történetemmel. Mert az nem is az enyém egészen, csak beleépült a sok-sok többi közé, és ebben a zavaros keszekuszaságban nem teljesen világos ki miért felelős. Ha hallgattam felelőségem tudatában tettem-e ezt, ha beszéltem tudtam-e miről és kinek.
Tagadni a múltat lehet, de nem érdemes. A múlt ugyanis éppenhogy jelen, akkor is ha mások nem látják. A jelen csakis a múltból építkezik. Ha a múltat tagadom a jelent is tagadom, és tagadásomban elfelejtem ha nincs jelenem jövőm sincs. Árnyalt a kép, mint a magyar lugasokban elbújó szerelmespárok csókváltása a félig kitöltött fröccs mellett. Kicsit homályos ahogy a kamera lencséin megtörik a nyári délelőtt lusta napsugara, a közelben gőzőlög az aszfalt, amin a szerelmespár férfitagja balról míg a női szereplő jobbról érkezett. Azért a lugasba beszélték meg a találkozót ezen a forró júliusi délelőttön, mert egyikük sem volt még biztos a döntésében, nem is lehetett, hisz ezelőtt a találkozó előtt mindössze egy koncertestnyi időtartalmat tudnak beírni sosem vezetett közös életük lapjaira. Tegnap este találkoztak, az egyik belvárosi pinceklubban, mindketten már kissé részegen érkeztek, nem magányosan. Sosem mentek magányosan szórakozni, ez csak az amerikai filmekben létezik, Magyarországon senki nem támasztja egyedül a kocsma pultját. Nem is isznak az emberek a pultnál, esetleg a falukban, de arról nem tudok mesélni, én a városban nőttem fel.
A koncert nem volt különösebben érdekes, pedig egy külföldi előadó Unplugged estéje mindig kuriózumnak számított abban a korban a kétezres évek fordulóján. A fiú állandóan beszélt a lány pedig csak hallgatott és hallgatot,t olykor elkalandoztak a gondolatai, más fiúk jutottak az eszébe akikkel itt ebben a lugasban már járt, ugyanazt rendelte akkor mint most, de azok a fiúk már csak a múltat jelentették, ez a fiú itt most a jelen volt, ha csak egy pillanatra is, mert miközben észrevétlenül megérintették egymás kezét, még nem tudták, hogy erre az érintésre emlékezni fognak a következő években. Csak emlékezni és nem újraélni mert azt lehetetlen a múltat újraélni lehetetlen, hiába mondják hogy dejá vu. Az csak annyit jelent újra látni. Feketén fehéren az egykori színes pillanatot, újra érezni kétszer nem lehet, a lenyomatok között pontosan a megfáradó anyag a különbség. Az én múltam ott fekszik, ezért vagyok a jelenben itt, és leszek a jövőben valahol, hogy ezeket a magyarul leírt szavakat képekbe öntsem és mint lenyomat mutogassam az akkori jelenben, ami nekem most még csak jövő azonban akkori valómnak csak egy önmagára emlékező múlt lesz.
Past, which remembers itself
Slowly I forget myself. I still remember where I am from, I still remember the smell of the streets after a morning rain and I remember the sunshine which soaks up the raindrops during the day. I remember all the unwanted memories I remember all the bright moments, I remember my childhood and I remember my parents. They are amazing people. They raised me up and my 2 brother and my 2 sister. We grow up together we shared the streets we shared the rain we shared the sunshine. I remember them.
But I do not remember who I was. I do not remember who I am right now. I don’t remember what happened yesterday I don’t remember what happened a month ago. I don’t remember how I got to my room, I don’t remember how much time I wasted watching nonsense videos on internet, I don’t remember how much time I spent staring other people’s work meanwhile I tried to forget that I have to start working as well. I kept saying to myself that tomorrow everything is gonna be different, I can always start tomorrow I don’t have to worry about the future because it’s still just waiting for me.
But I have to face with the truth. Tomorrow is not waiting to anyone. The future is heartless the future has no feelings and the future don’t care what I am gonna do.
Past has a heart, past remembers me, I can touch the past I can hear it I can watch it. I can collect the memories of the past but in the future I can only forget them. Future is about forgetting things, I am not able to collect anything in the future I can only store my memories in the past. Every second is just past there is no present we are constantly living between the past and the future. There is no present.
We hope that we believe. Believe in the past and have hope for the future. Why are we struggling with our present? Because we believe that our acts are leading us for a better future. I slowly forget myself but the past remembers me.
He or she will remember me forever, forever which is unseeable for a human being. Past has to remember itself. I was just a part of it I did not make it to happen. It happened to me. Past just happened to me and future will just happen. No mercy for my broken soul.
Life is for making mistakes.
Úgy tetőzik bennem a vágy, ahogy
a megáradt Duna nyaldossa a rakpartot.
Mintha létezését akarná bizonyítani mikor
kilép a medréből; különben csak
csendesen csordogál. Fáj ez a nyugalom.
De mi a fájdalom? A fájdalom nem más mint
a szobám melletti erdőben hallgató
megfáradt faágak korhadó sóhaja.
Hisz a csend halála a szó
de nincs más mód
míg az elmúlás hangtalanul hív,
a vég előtt
még egyet.
Hangosan dobban a szív.
Everyone is just a different cover of the same story
We are not humans. Or let’s say it in another way -we are just humans. We are not original. We belong to stories and not stories belong to us. Everything before us was already written we are writing it again. We are just rewrite the same old story. The only one; which exist. There is only one story. We born and then we die. We can’t change the beginning and the end of our story. It doesn’t matter what we've done between the very first word, the first chapter and the very last word the last chapter. Everything is in parenthesis. Religion, believe, thoughts are in the parenthesis. We don’t really know a lot about what are these 2 parenthesis that we have. We try to visualize it, we try to talk about it, we film it, we paint it, we make music about it, we are making infocharts about the facts we know inside these 2 parenthesis. We think we can control ourselves and our surroundings. We are busy with building up shelters we are busy with destroying those shelters. Shelters to save our existence and our reality. We are defining ourselves as a creative person. The one who does something. But we fail all the time. We fail to do, we fail to think. But we are not fail to dare. We dare to hope. We hope that it is matter what is happening inside the bracket. Even if we know that the beginning and the end is irresolvable. Solving problems inside the bracket. Functionality and utility are the keywords for a designer. Solving other people’s problem. It doesn’t matter for a designer/artist how long. For a minute for decades or forever? Time does not exist to a designer. Time not exist to an artist. Time not exist to a story. Time only exist to the human being. Our time is limited. The crucifix is nothing else just the unbented parenthesis. It reminds us all the time to the beginning and to the end. I can only talk about the religion I was in raised up. I can’t be solidary to everyone. I can’t understand everyone. I don’t have to understand everyone. It is enough if I try to understand the story. The only one; which exist. To be political correct is just for the time. Time only exist to the human beings. Politics only exist to the time.
We are creating a reality to ourselves. We are escaping to augmented reality, we are capturing the reality we try to conquer our reality. Some of us trying to lose the reality what other ones gave to us, those people are outsiders, they consider themselves free but they are not free from the parenthesis. Maybe they are free in the content but they are nothing else just different covers of the same story.
Everybody is writing a story. Or let me say like this. The story writes everyone. We were born and we will die. Dot.
we are typing for the past.
A körülöttem kócolódó világ fazonra szabásának első és egyben legfontosabb szabálya az, hogy bele kell vágni. Az idő majd eldönti milyen lesz a frizura.
Ramvirradt a munkaban, csiripelnek a madarak. A varos es az orszag ebredesben mikozben en a lefekveshez keszulodom.