Úgy tetőzik bennem a vágy, ahogy
a megáradt Duna nyaldossa a rakpartot.
Mintha létezését akarná bizonyítani mikor
kilép a medréből; különben csak
csendesen csordogál. Fáj ez a nyugalom.
De mi a fájdalom? A fájdalom nem más mint
a szobám melletti erdőben hallgató
megfáradt faágak korhadó sóhaja.
Hisz a csend halála a szó
de nincs más mód
míg az elmúlás hangtalanul hív,
a vég előtt
még egyet.
Hangosan dobban a szív.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.