La Auchan? Le grand marche? Párizs külvárosának határánál, a zene hangjai mögé ezek a kérdések úsztak be. Ránéztem az óriási neonbetűkre melyek messzire hirdették, ez bizony az, és az öregúrra pillantva helyeseltem. Je suis americain, je ne parle pas tres bien francais. Én sem monsieur, ezt kissé benézte, de, hogy a látszatot (néha valóságosabb mint az élet) fenntartsam, franciául válaszoltam. Oui, c’est la.

Mutassam meg az utat?! Megértem őket. Kedves felesége és ő, idecsöppent Ámerikából, az egyik legveszélyesebbnek mondott banlieue mellé, és tényleg nem egyszerű az autópálya felől megközelíteni az áruházat. Én is arra megyek, follow me s.v.p. D’accord hajtogatja a bácsi, pedig már kiderült én sem vagyok francia. Nem baj, javaslom nekik, ha vissza akarnak térni a városba, take the metro line 3, az bevisz, és rögtön itt van.

Velo-val érkeztem, és eléggé elfáradtam egy emelkedőn. Visszafele én is a metrót preferáltam. Jó sok cuccot kell egy hétre venni, míg otthon még egy délutánra sem vásároltam előre, itt megszoktam, hetekben kell gondolkodni a boltban. Ez a nélkülözésnek is köszönhető, hisz nem lehet csakúgy leszaladni az arabokhoz egy borért sajtért, mert pénztárcádba nézve hamar kiderül, annyi pénzed sincs hogy ezekre a termékekre ránézz. Nekem a pénz mindig is röhejes volt. Ehetetlen papírfecniket ehető tárgyakra cserélni, van benne valami csodával határos varázslat. Ez a varázslat mozgatja a világot amiben élünk. Abraka-dabra 1 millió euró. Nem, nem így működik….. vagy mégis?