Ismertem egy fiút Franciaországban aki 24 és 27 éves kora között egy kollégiumi szobában esténként TV–t nézte a napokat pedig átaludta. Mások örömeit és mások bánatát nézni, hogy a sajátunkat elfelejtsük. Életem legboldogabb időszaka volt amikor egyedül jártam a mozikba, a sötétben ültem naphosszat és az estéket is átaludtam. Legboldogabb? Nem is tudom. Mindig mások életét akarni, miközben a sajátommal nem tudok mit kezdeni. Sosem tudom mi az elég erőfeszítés és az elég lemondás. Sosem elég. Nekem nem. Olyan is előfordult már, hogy nekem volt minden elég. Az pedig másoknak nem. 

Bárcsak lenne egy zongorám. Visszarepítene az időben amikor még minden lehetséges volt. Még éltek akik azóta meghaltak, köztük egyes álmaim is. A fizikai halál elfogadható, a lélekben történő egyelőre nem. Mert bármennyire is paradoxon az elveszített álmok tovább élnek bennem. Idővel újak és újak születnek, de a legegyszerűbb a meglévőkkel való foglalkozás lenne. Ilyenkor hiányzik az erőfeszítés és jön mások álmainak megvalósításának szemlélése.

Ki akartam eddig lenni ? Profi sportoló (tenisz, foci, kosár, vízilabda), zongorista, csapos, író, kifinomult ficsúr, gazdag nő kitartottja, szegény művész, filmrendező, boldog családapa kialakult egzisztenciával.

                    ^

Ki vagyok?    .

                    v

Ki leszek ?  Valaki akinek voltak és lesznek álmai amiket nem valósított meg. Most ezt vagy elfogadom vagy nem és elkezdek élni, vagy tovább menekülök magam elől, ezzel másokat is elveszítve. A jövőn morfondírozni olyan mintha naphosszat a folyót bámulnám a partról. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.